2014. március 7., péntek

Chapter 6.

A pillanat amit senkinek nem kívánok, még a legnagyobb ellenségeimnek sem. Eleinte fel sem tűnt, csupán ugyan olyan napnak indult mint az össze többi. Aztán kezdett minden a szemem elé kerülni, az összesúgás, nevetgélés és az újjal való mutogatás. Bámultak, és ez zavaró volt. Nem akartam szóba hozni Asa-nak, mert akkor csak nyomatékosítanám azt ami körülöttem folyik. Tesire öltöztünk éppen át, -én villám sebességgel hogy kerüljem a szemeket- majd kiviharzottam az ötlőzőből és egyből a kinti pályára mentem ahol Mr. Lindson beszélgetett egy másik tanárral. 
-Elnézést Tanár úr, de kész vagyok, nem csinálhatnék valamit?- kérdeztem bizakodón, hátha valami olyat bíz rám mint például össze írni a labdákat, vagy megszámolni a porszemeket a bordásfal tetején... amivel elmenne az egész óra, de sajnos semmi ilyen nem állt a rendelkezésemre.

***

Már csak egy óra, és indulhatok "haza", vagy is inkább kipakolni a cuccaimat. Ebédre battyogtam le, mikor Luke szaladt velem szemben, és hirtelen lefékezett, ezzel majdnem rám dőlve, de reflex és barátság bármire képes. 
-Hova sietsz gyalogkakukk?- viccelődtem, először ezen a napon. 
-Öhm, figyelj.- vakargatta a tarkóját idegesen. Értelmetlen arc kifejezésem talán elárulta neki hogy várom a folytatást, mivel halvány lila gőzzöm nem volt hogy miről is kéne tudnom. 
-Tess, és csajok... elég keményen kibasztak veled.- hátra nézett én pedig követtem a tekintettemmel.
Az iskola aulájában lévő tévén nagy betűkkel futott végig "- A hajléktalan dalos pacsirta-", és egy kép rólam. 
Az állam a padlót súrolta, és a szemeim meggyűltek könnyekkel. Luke aggódva figyelte az arcomat, majd szorosan magához húzott. Amilyen hirtelen történt minden, olyan sebességgel szöktek elő a könnyeim is.
Mikor már szinte mindenki minket figyelt, Luke óvatosan kezdett el a terem felé vezetni, kihozta a táskám majd elindult velem a kijárathoz. Kiléptünk és egy jó messzi padhoz lépkedtünk.
Leültünk, én pedig az arcomat a tenyerembe temetve, remegtem mint a nyárfa levél. 
-Ne foglalkozz velük.- nyugatot, s a hátamat simogatta.
-Hogy ne foglalkoznék.- horkantam fel.- Hisz hamarabb tudják rólam a dolgokat mint én magam. Megszégyenítenek, mikor a padlón vagyok. Még belém rúgnak 2-3, ezek érzéketlen, gerinctelen még csak embernek sem nevezhető valamik. - magyaráztam.
Csak bámultam magam elé, mikor egy ismerős hang csapta meg a fülem. Az iskola ajtaján a jól megszokott csoport jött ki, élén egy számomra utálatos személlyel. Meglepettségemet még sem ez okozta. Tess mellett Das lépdelt, és vígan nevetgéltek.
Közeledve hozzánk nem folytatták az útjukat, pontosan megálltak előttem és Luke előtt. Azt a pillantást amit akkor vetett rám... valahogy feltudtam volna ugrani és olyan szinten bemosni neki egyet hogy ott marad a földön. De nem hiányzik hogy kicsapjanak vagy ilyesmi. 
-Lehet tovább menni.- gúnyolódott Luke, majd készült tovább nyugtatni mikor Das úgy gondolta hogy nagyfiú lesz és vissza szól. 
-Miért, mi lesz? Megvéded a ribancot?- a kifejezésre még én is felkaptam a fejem, nem hogy még Luke. Amilyen lendülettel felállt, olyan lendülettel ugrott neki Das-nek is. 
-Hogy mondhatsz ilyet rá? Amikor a legjobb haverjaid voltunk?- a lökdösődést, ütések követték, majd hol az egyik hol pedig a másik került a földre. 
Lefagyva figyeltem, és szívem mélyén könyörögtem hogy egyiküknek se legyen baja. Lehet hogy Das egy idióta, de még is barátok vagyunk, vagy voltunk.
-Idióták, hagyjátok abba.- kiáltott Asa, és nekirontott a 2 dulakodó fiúnak. Próbálta szétszedni őket, majd Das-t sípcsonton rúgva késztette a fiút hogy a földön maradjon, így eltudtuk rángatni Luke-ot. 

***

Luke Asa ágyán ült, és a felszakadt szemöldökét borogatta. Én még mindig semmit sem téve ültem, és mint egy elmeháborodott csak bámultam magam elé. Asa leguggolt velem szemben, majd mélyen a szemeibe nézett.
-Tudom hogy szemétség amit csináltak, de próbálj meg áttekinteni fölötte. Ma sokkal fontosabb dologra kell koncentrálnod.- szavai vissza térítettek a jelenbe. -Anyu azt mondta hogy ha nincs hova mennetek, nyugodtan gyertek ide.- egy ölelést adott. 
-Köszönöm. - küszködve a könnyeimmel indultam el, majd reménykedtem hogy lassan vége lesz ennek az egésznek. 

Miközben a házunk felé sétáltam megpillantottam az előtte várakozó, öltönyös fickót. Kedves arckifejezése volt, ami egy kis megnyugvást adott. Közelebb érve, már kedvesen mosolygott, amit viszonoztam is. 
-Hello, Rebecca Marie Gomez.-nyújtottam a kezem. -De csak Becky.- halvány mosolyt villant az arcomon.
-Szia, Robert Gust.- kezet rázott velem.- De csak Rob.- egy kisebb nevetés hagyta el a szánkat.
-Anyukád?-érdeklődött, amire még magam se tudom a választ.
-Mindjárt itt lesz.- hazudtam.
-Rendben, akkor addig ha gondolod bemehetünk, ne itt kint várakozzunk.- kedvessége határtalan volt, és tudtam hogy nem is mehetnék be, hiszen még nem vagyok nagykorú...

Egy órája már ülhettünk bent, és én már kezdtem egy kicsit zavarban lenni. Minden cuccomat össze pakoltam ez idő alatt, és már csak anyura vártunk. Egy-egy limonádé mellett- amit én készítettem- vártunk, de mintha valami csoda lenne soha nem következett be.
-Tudja anyukád hogy...- kezdte de közbe vágtam.
-Tudja, persze.- hadartam. 
Eltelt egy újabb óra és sehol semmi. Rob már vagy háromszor nézte meg csak ebben az elmúlt 5 percben az óráját, majd egy szomorú tekintetett vetett rám.
-Sajnálom hogy ezt kell mondanom, de lejárt az időnk. Sajnos azt kell hogy mondjam, kérlek fáradj ki, innentől kezdve itt már minden a bank tulajdona.- lassan és szájba rágósan mondta, miközben lassan felállt.
-Ne kérem várjon, biztos mindjárt itt lesz.- felpattantam én is, és próbáltam vissza tartani.
-Sajnálom, de már így is megszegtem a munka köröm.- sóhaj hagyta el a számat, és Rob mögött kullogtam ki a házból.
-Tényleg sajnálom.- kulcsra zárta az ajtót, majd az autója felé sétált. -Elvihetlek valameddig?- kedvessége még most se tűnt el.
-Nem köszönöm.- elindultam én is.

Nem tudtam mi a rosszabb, az hogy fogalmam sincs mi történt az anyámmal, vagy az hogy nem tudom mi lesz velem holnap?
Asa-ék házához érve, két barátomat láttam meg a füvön feküdni. Ahogy meghallották lépteimet, mind a ketten felém kapták a figyelmüket. Pont ennyi kellett, hogy a karjaikba legyek, és a könnyeim újra utat törtek maguknak. 


5 megjegyzés:

  1. Sziaaa!!
    Nagyon szuper rész lett. :D Imádtam. Szegény Becky, nagyon sajnálom, csak azt nem tudom felfogni, hogy az anyja miért hagyta egyedül vagy hogy hova tűnt.. :(
    Amúgy Becky apjával mi van? csak mert nem tudunk róla semmit, vagy még felfog tűnni a történetben? :D
    Nagyon várom a kövi részt, siess vele :D xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Felfog :D hogyne :) ő egy nagyon fontos személy lesz :)))örülök hogy tetszik:))

      Törlés
  2. Szia!
    A véleményem:
    Külső: Gyönyörű. Szolid de mégis elegáns :)
    Történet: Egy újabb fanfiction :) Olvastam már párat, de ritka ilyen jót találni :) Érdekes történet egyedi karakterekkel.
    Fogalmazás: Választékosan fogalmazol, helyesírási hibák nélkül.
    Összességében érdemes folytatnod, biztos sok embernek tetszeni fog! Feliratkozom!
    Puszi:K.<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia,
      Nagyon köszönöm, és örülök hogy tetszik :)♥

      Törlés